Olvasom a részben az én Hattyúdal "kritikámmal" kapcsolatos bejegyzéseket, és úgy érzem, reflektálnom kell. De megígérem, ez lesz az utolsó "hosszúra sikeredett" írásom... 
Természetesen nem várom el mindenkitől, hogy egyetértsen velem Azt is aláírom, hogy ez Levente búcsúja volt, és az ő általa fontosnak tartott dolgok hangzottak el, azzal meg különösen egyetértek, hogy "egy művész úgy búcsúzik a közönségétől, ahogy neki jólesik". De azt a jogot fenntartom, hogy ez nem feltétlenül tetszik, és hogy ezt közlöm is. (Mindazonáltal teljesen "nyugodt" vagyok, és így sem bántam meg, hogy ott voltam.) Levente - szerintem - tipikusan az a művész, akinek - zseniális zeneszerzői, előadó kvalitásai mellett - nincs igazán jó érzéke ahhoz, hogy mi az igazán jó és a nem igazán jó dal, mű. (Az először Koncz Zsuzsának "adott", majd "visszavett" sikerdalok is jól illusztrálják ezt.) Mondhatnám, egy rá hatni tudó, hozzá mérhetően makacs és szenvedélyes producer sosem ártott volna mellé. Ezt most, egy életmű koncerten éreztem eddig a legjobban, amikor a (régi, viszonylag tekintélyes) zenésztársak befolyása sem állhatott fenn.
Én nagyon igyekszem kerülni az "aktuál" politikát, amikor ilyesmiről van szó, noha nyilvánvaló, hogy Levente értékítéletére nagyon kihat a 20 éves "igaz magyar" vs. "idegenszívű" vagy más hasonlóan rettenetes módon titulált, ostoba szembenállás. (Ilyen értelemben ez nem is igazán "aktuál" politika, illetve egy kicsit mégis, hiszen nagyon sokan "aktualizálják" ezeket a nagy, konkrétumok nélküli általánosságokat, amikor a fülkében állnak. De mindegy.) Azon kívül, hogy a '70-es évek romantikája egészen más volt, mint a '60-asoké, és persze a mégoly sikeres pályafutást sem lehet a hatvanas évek "Illés-Metró-Omega szentháromsághoz" hasonlítani, a Fonográf leventei "hendikepje" gyakorlatilag erre fogható, hiszen zeneileg, hangszeresen, és szerintem egy kicsit szövegileg is kiforrottabb, szofisztikáltabb, mint az Illés (vagy bármelyik '60-as zenekar). De mindezzel együtt, a művész értékítéletével ha egyet nem is értve, de elfogadva is meglepett, hogy inkább az elhunyt (és annak idején a legtöbb szempontból minden bizonnyal jogosan "eltávolított") zenésztársakat próbálta meg kivetítőn "visszahozni", ezért özvegyekkel vitatkozni, mint az élőket vendégül hívni. Ez - minden tiszteletem mellett - agyrém. (Az Útközben minden sora egy búcsúkoncertért kiált, az maga 'A Hattyúdal", hogy lehetett kihagyni?!)
Ami az operákat illeti, nem azt állítottam, hogy az "Istvánon kívüli" színpadi művek gyengék (nagyon szeretem a Kőműves Kelement és a Fehér Annát is), hanem azt, hogy a '90 utániak. Ezt fönntartom. Sajnos ez a dátum sem véletlen, azt hiszem. Rettentő veszteségnek tartom, hogy a világ egyik legjobb dalírója mindenféle meglehetősen zavaros gondolathalmaz és filozófia mentén felhagy azzal, amihez igazán ért, és mindenféle "világmegváltó" műveket próbál alkotni. És a Wass prózai mű megzenésítés, Lezsák Sándor mint szövegíró bevetése és hasonló "húzások" szerintem visszahatottak a zenei oldalra is, hiszen a szerzőtársak, még ha viszonylag élesen elkülönülő feladatuk van is, nyilván hatnak egymásra. Persze azért találhatók ezekben a darabokban is értékes pillanatok (és túlzásként szoktam csak azzal viccelni, hogy az egyetlen jó dallam az, amikor megidézik az Istvánt ). Ez természetesen jó részben ízlés dolga is, mindenesetre zenei kérdésekben 10 év komoly és intenzív zenetanulás, majd 20 év aktív zenekarozás után véleményemet önhatalmúlag mérvadónak bátorkodom minősíteni.
Nagyon szeretem Szörényi Levente zenéjét. Egész gyerek- és korai felnőtt koromat meghatározták a hozzá kapcsolódó művek, nélküle nem az volnék, aki vagyok, nemcsak zenei téren, hanem mindenféleképpen. Ezt rajta kívül még (világviszonylatot is beleértve) 3-4 zenészről tudnám egyáltalán elmondani, de még ezt a rövid listát is mindenképpen ő vezeti. Jelen őszinte és talán éles kritikám is ebből fagad, mintsem hogy bárminemű utálat vagy fanyalgás (neaggyisten "aktuál" politika) vezetne.
|
